Volt egyszer, hol nem volt, talán
csak réges-rég mesélték,
császári szülők udvarán
virult egy ritka szépség.
Leányuk volt az - egymaga
s úgy tündökölt csodásan,
mint szentek közt a Szűzanya,
s a hold csillag-árban.
A büszke bolt alól kilép,
egy ablak-résbe lebben,
hol reá egy csillag égi-szép
csodája vár az estben.
Fölnéz: ott kél s a tengeren
szikrázó fényt ragyogtat,
és ringó hab-ösvényeken
vezet sötét hajókat.
Naponta látja és egész
hevével megkívánja:
pár hét után epedve néz
a csillag is a lányra.
Amíg ez álmodón hajol
föltámasztott kezére,
szívéig-lelkéig hatol
emésztő szenvedélye.
Ó, hogy fölizzik estidőn
a csillagfény az árnyba
takart kastély felé midőn
fölbukkan ott a lányka.
S ahogy kíséri lépteit,
a lányszobába loppan,
rá izzó fényhálót terít
hideg sugárból fontan.
Mihelyt e párnáján pihen,
a mellén zárt karokra
egy szikra surran sebtiben,
s a pilláit lefogja.
És a tükörből visszahull,
a lány testén remegve,
elfordult arcára simul
s a nagy lehunyt szemekre.
Ez mosolyog - a fény rezeg
a tükrön, s egy a gondja:
hogy alvás közben lepje meg,
s a lelkét átkarolja.
A lány alvón beszél vele,
és fölsóhajt pihegve:
- "Ó, éjszakáim hercege,
miért nem jössz? Siess le!
Szép csillagom, ó szállj le, jöjj,
egy fénysávon lebegve,
ragyogd be házam, tündökölj
tűnődő életemre!"
A csillag hallja, fölhevül
még izzóbban ragyogva,
s majd egyszer villan, s elmerül
legott a mély habokba.
Ahol letűnt, a tengeren
gyűrűzve ring ezernyi
fodor, s a mélyből fényesen
egy délceg ifjú kel ki.
Mint egy küszöb fölött, repül,
az ablakon beszárnyal,
kezében bot, körös-körül
befonva zsenge sással.
Aranyhajú s oly szép, akár
királyfi is lehetne,
csupasz válláról kék talár
omol le bogba szedve.
Az áttetsző arc árnya is
fakó, viaszfehér lett. -
Oly szép halott, szemén a friss
sugár csak kívül éget.
- "Az űrből szállok én feléd,
mert hívásod üzent fel:
apám a mérhetetlen ég,
szülőanyám a tenger.
Hogy közel lássam lényedet,
a szobácskádig siettem,
lehoztam tiszta fényemet,
s a vízből létre keltem.
Ó, jöjj, legdrágább leányka, lám
én érkezem, nagy álmod:
az Esticsillag: légy arám,
és hagyd el szűk világod.
Koráll-csarnokba viszlek én,
ott lakhatsz mindörökre:
mi ott él lent a víz ölén,
te úrnő léssz fölötte."
- "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,
ha angyalt fest az álmom,
de bárhogy hívnál is - veled
sosem lehetne szállnom:
ruhád, beszéded idegen,
nem élsz, csak fényed ér el,
én élek és te, léttelen,
megdermedsz, ha nézel."
*
Egy nap, majd három rebben el
s megint leszáll az éjjel,
a csillag szikrákat szemel
a lányra tiszta fénnyel.
Emlékeztette álma őt
az óceán urára:
sóvár szívében nagyra nőtt,
s fölizzik régi vágya:
- "Szép csillagom, ó szállj le, jöjj
egy fénysávon lebegve,
ragyogd be házam, tündökölj
lelkemre, életemre!"
Az Esticsillag hallja még,
majd szenvedőn kilobban:
helyén forogni kezd az ég
örvénylő távolokban.
A lég piros tüzet kavar,
s a végtelenbe önti,
a káosz mélyéről hamar
egy délceg ifjú jön ki.
Sötét haján fénykoronát
visel, s a nap tüzében
megfürdik, majd a lángon át
siet, hogy földet érjen.
Az éjszín gyolcson átragyog
szép márvány sima karja:
a halvány arcon gond sajog,
s a gondot bú takarja.
Hát nagy szemén kigyúl a mély
ábrándok fényvarázsa,
mint két mohó nagy szenvedély,
melyet betölt homálya.
-" Az űrből jöttem én feléd,
mert hívtál annyi hévvel,
apám a nap, mely fennen ég,
szülőanyám az éjjel.
Te legdrágább lányka, lám
én érkezem, nagy álmod:
Az Esticsillag : légy arám,
és hagyd el szűk világod.
Hadd tűzzek lágy aranyhajad
közé csillag-csodákat,
kövess az égbe, lásd magad,
hogy ott sincs szebb tenálad."
- "Te szép vagy, szebb az sem lehet,
ha démont fest az álmom,
de bárhogy hívnál is - veled
sosem lehetne szállnom!
A lelkem húrját tépdesed
e gyötrő szenvedéllyel,
úgy fáj nehéz tekinteted,
megperzsel, hogyha nézel."
-"Tehozzád szálljak én talán?
Nem érzed önmagadban,
hogy csak halandó vagy, leány,
de én, én halhatatlan?"
- "Az ékes szót nem kedvelem:
nem is tudom, hol kezdjem:
világosan beszélsz velem,
de én nem értem ezt sem:
Ha azt kívánod, mint imént,
hogy én legyek szerelmed,
úgy szállj a földre, társaként
halandó életemnek."
- "Te halhatatlan létemet
egy csók árán kívánod.
Tudd meg, szívem viszontszeret,
rád sóvárogva vágyott:
Mint bűn szülöttjét, itt alul
más köt le: földi törvény,
az öröklét tart még rabul,
de béklyóját letörném."
És szállva-szállt...tovább haladt.
A lánykáért rajongva
az égtől gyorsan elszakadt,
s eltűnt hosszú napokra.
*
Szolgált a házban akkoron
egy apród, csalfa, hetyke,
a bort ő tölti sok toron
a díszes serlegekbe.
A császárnét követve, ő
uszályát hordva lépdel,
de huncut fattyú, vakmerő,
ha erre-arra kémlel.
Két arcán, tyű! milyen remek
két rózsálló szirom van.
Hogy Katinkát lesse meg,
a lány nyomába loppan.
-"Be szép leány! Tűz vesse fel!
Különb sehol sem élhet:
fiú, ha most ügyes leszel,
szerencséd tán eléred."
S a lányt elkapta csendben egy
sarokban, s átölelte.
- "Mit mersz te? Katalint? Eredj,
más dolgod is lehetne!"
- "Miért? Szeretném , hogyha rád
derű, nem gond szakadna,
ha csak nevetnél, és ha szád
egyetlen csókot adna."
- "Nem értem, mit kívánsz, mi kell,
hagyj békén, fuss el innen!
Az Esticsillag bűvöl el,
őt vágyom holtig itt lenn."
- "Nem érted? Majd adok neked
teljes szerelmi leckét,
ha nem haragvón néz szemed,
s ha megpuhul szívecskéd.
Miként a madarász cselét
hurkolja és kidobja:
ha én nyújtom karom feléd,
simulj te is karomba.
Nézz hosszan engem, hogy szemem
szemed fényét ihassa...
ha hozzám húzlak, kedvesem,
te ágaskodj magasra:
Ha arcom rád hajol, maradj
te arccal mozdulatlan,
hadd nézzük egymást így e nagy
töretlen kábulatban.
S hogy mindenképpen megtanuld,
mi vár a szerelemben:
ha ajkam lágy ajkadra hullt,
cserébe csókolj engem."
Hallgatja őt a szende lány,
szégyenkezőn, csodálva,
hol ámul, hol mulat szaván,
fél tőle, s mégse bánja.
Majd halkan szól:-"Ismerlek én,
ilyen voltál te mindig,
ily csacska, huncut kis legény,
de hozzám épp ez illik...
De ha egy csillag gyúl ki fent
ölén a néma árnak,
és roppant távlatot teremt
a tengermély magánynak,
pillám lehunyom titkosan,
mert könnyem érte ömlik,
midőn sok fénylő hab rohan,
és mind felé özönlik.
Hogy enyhítsen gyötrelmemen,
szerelmesen becézget,
de följebb száll a kék egen,
hogy hozzá el ne érjek.
Egy más világból néz ma már,
hideg fénnyel világol...
Örökre vágyom rá, habár
ő mindörökre távol...
A nappalom be fénytelen,
sivár pusztába vész el,
de oly csodás az éjjelem,
nem is fogom föl ésszel."
-"Gyermek vagy, lásd, ez az...Gyerünk,
hadd szökjünk el világgá!
Ha nincs, ki tudja még nevünk,
s nyomunkra sem talál rá:
ha szépen élünk, élvezet
és virág vár reánk ott,
szülőid elfelejtheted
s a csillag-vágyó álmot."
*
Indult a csillag. Szárnya nőtt
a végtelen egekben,
sok évezrednyi tért, időt
bejárt egy kurta percben.
Fölötte csillag-ár terül,
és csillag-ár alatta -
szüntelen villámként repül
cikázó tévutakra.
És látta, míg az űr vakon
vajúdott, mély homálya
hogy szülte - mint az ős-napon -
az első fényt világra.
S ahogy kiáradt, egyre nőtt,
mint tenger tört a csöndbe...
Ő szállt, a vágya vitte őt,
s kihunyt minden körötte:
hová elér, ott nincs határ,
sem szem, fölméregetni:
vajúdik tér s idő, habár
nem is tud megszületni.
Ott semmi sincs, - a szomjas éj
az szívja őt magába,
ez olyan nagy örvény, mint a mély
felejtés létlen árja.
- "Ó, vedd el öröklétemet,
atyám, és oldj föl engem,
áldassék érte szent neved
az égi végtelenben.
Akármit kérj, Uram, csak adj
nekem másféle sorsot,
hisz minden lét forrása vagy,
s a halált is te osztod.
Vedd vissza örök életem,
és villanó szemem vedd,
ezért cserébe adj nekem
egy órányi szerelmet.
A káoszból jövök, Uram,
hagyj ismét visszaszállnom:
a béke szült - s én szomjasan
csak e békére vágyom."
-"Hüperion, az űrön át
feltűnsz, miként a Minden:
Ne kérj olyan jelet, csodát,
minek formája nincsen!
Hogy ember légy, azt áhítod,
halandók földi mása?
Ha mind kihalt, s nincs senki ott,
megint jön más utána.
Ők szélre építik avult
rögeszméik világát.
Ha egyik hullámsírba hullt,
egy más siet nyomán át.
Bár fölöttük jó csillag áll,
sokat balsorsa győz le,
mi nem tudjuk, mi az: halál.
Nem mérünk tért s időt se.
Az örök tegnap méhe szül
új mát, de új halálra,
mihelyt az egyik nap kihűl,
egy újnak gyúl ki lángja.
Úgy véli: léte végtelen,
de halál van e létben,
az élet halálból leszen,
s elhal, hogy újra éljen.
Te megmaradsz, Hüpérion,
akárhol huny ki fényed,
nos kérj: - első szavam vajon
mit adjon - bölcsességet?
Vagy szádba oly hangot tegyek,
hogy dallamát kövesse
a hegység és a rengeteg
s a tenger sok szigetje?
Vagy tettben óhajtasz vajon
igazságot s hatalmat?
Nos vedd a földet, átadom,
építsd föl ott uralmad.
Adok sok árbocot neked,
s hadat, hogy szállj meg annyi
földet, vizet, mit csak lehet.
Halált nincs módom adni...
Kiért akarsz meghalni te?
Jöjj vissza, égi pályád
fordítsd a forgó földre le,
s meglátod, ott mi vár rád."
*
És visszatért Hüpérion
az égbe, volt helyére,
s mint annyi más esthajnalon,
a földre hullt a fénye.
A nappal est felé hajolt,
az éjjel is közelget.
A víz fölött fölkél a hold,
és habról habra reszket.
Ösvényre, gallyra ráterül,
szikrázva mind tovább száll,
lent két szerelmes gyermek ül
a sűrű lombú hársnál.
- "Ó, hadd, hogy arcom kebleden
nyugodjék, én szerelmem,
derűs szempárod édesen
az arcomon pihenjen:
tűnődésemre vesd szemed
hideg varázsú fényét,
örök békéd enyhítse meg
a szenvedélyem éjét.
Maradj fölöttem, el ne hagyj,
hisz enyhülésre vágyom.
Első szerelmem üdve vagy
s utolsó boldog álmom..."
Hüpérion már ittasult
szemük felé figyelt le:
Csupán a lány vállához nyúlt,
s ez őt forrón ölelte...
Oly édes illattal pereg
a hárs ezüst virága
a szőke fürtű két gyerek
fejére, dús hajára.
A lány szerelmes-ittasan
fölnéz. Ott látja fennen
a csillagot. S mi vágya van,
fülembe súgja csendben.
- "Én csillagom, sietve jöjj
egy fénysávon lebegve
az erdőn át, és tündökölj
boldog eszméletemre!"
Ez, mint a múltban, úgy ragyog
erdők, hegyek során át,
s vezérli elsikló habok
határtalan magányát.
De nem hull úgy, mint rég esett,
ha tengermélyre szállott.
- "Agyag-báb, mit számít neked,
hogy én, vagy más a párod?
Ti boldog létnek érzitek,
bár szűk a földi katlan.
Míg én itt élek fönt, hideg
világban, halhatatlan."
Románul szebben hangzik...
VálaszTörlés