Reményik Sándor - Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök

 Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

......hangulat.....

Még süt a nap.. 

Még süt a nap, még sütöget, 

csak reggelente van hideg, 

csak estelente kéldegél 

újra és újra föl a szél. 

Csak az éjszakák, csak azok 

hűvösek, mint a csillagok. 

Napközben meleg van, meleg. 

Sütkéreznek a verebek. 

Duruzsolnak a darazsak. 

Napfényben fürdik a patak. 

Gúnárok, gácsérok, tojók 

élvezik még az úsztatót. 

De a reggeli hideget 

feledni többé nem lehet, 

sem az esték, sem a sötét 

éjszakák csillag-hűvösét; 

tudják mindezt a levelek, 

s a fáknak búcsút intenek. 

Kányádi Sándor  

Gyerekvers?

PINCZÉSI JUDIT (1947-1982)

A gyermek dala

A kislányt "gyermeknek" nevezték,
mert egyszer Adrianino kérdésére:
"Mi vagy te?" - így válaszolt:
"Én gyermek vagyok."
(Kurt Tucholsky)

Ha felnõtt leszek
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha,
Naphullás közben is megvédelek
ha utánad rúg a Zongora,
soron kívül adok majd tortát,
málna-íz lesz a bánat tora,
elalvás elõtt fujok hat nótát!
(és reggel is néha,
csak ne sírj soha.)

Ha jeget eszel
(egy egész picit),
vagy levelet nyelsz
(virágot soha!)
jaj és júj nélkül
vetem meg az ágyad,
nevetés lesz a bánat tora,
párnádra kötök mályvaláng-vitorlát,
mert didereg a tenger! -

(csak elérj oda!)

Az Óceánig is elhajózhatsz,
ott majd én leszek a Tortahegy,
s ha fentrõl a Szél elfújja a gyertyát,
Vackort, a mackót is elõveheted,
hisz sötétben lenni cudar
nehéz, mert a sötét
az sötét, és harap nagyon!

(hogy mi a bátorság
akkor s milyen?)

Én Óznál is jártam és azt is tudom.

Zenélõ levélként
pörgök a fán,
rozsdamész vakol
s a szél fénypora.

Ha felnõtt leszek,
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha!

Az éjszaka csodái

WEÖRES SÁNDOR: AZ ÉJSZAKA CSODÁI

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint arany-kehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszáju Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangu ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
mílyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Milyen veszélyes lehet a költészet?
Még a nyolcvanas években is voltam olyan előadói esten, ahol kihagyták a rendszerre vonatkozó sorokat. :o(

Képnézegető

http://www.alessandros.net/artist/art-gallery.htm

Ezen az oldalon csakis teljesen ismeretlen nevű festők képei láthatók. Nem mondom, hogy mindegyik egyezik az én ízlés-világommal, de ha van kedved/időd nézegesd, mert azért van közte pár igazán jó is ! (pl. Sheri, Sirot, Zhivetin, Kurasov és van egy magyar is, Tulok Ferenc…)

Így kezdődött

Lázár Ervin
A láda
Aznap várták haza messzi földről Jósvai Jancsit, azért pillongattak gyakrabban az országút felé.
Így hamarabb észrevették a közeledő embert, mint máskor, már akkor, amikor befordult a
Nagysaroknál. De már messziről gyanúsnak tűnt. Mert Jósvai Jancsi magas és könnyűléptű, ez
az ember meg tömzsi volt, és súlyos, úgy lépkedett, hogy majd beszakadt alatta a föld. A kalapjának is furcsa formája volt, nem olyan, mint errefelé szokásos. S ráadásul az ember
valami nagy, nehéz tárgyat cipelt, s mindenki tudta, hogy Jósvai Jancsi ajándéka nem efféle,
némelyek még abban is reménykedtek, talán nem is tárgy lesz.
- Ez valami idegen - mondta Bartalosné, és mindenki ment a dolgára, persze fél szemmel azért
lesték, kit keres az ember.
Nem sokat teketóriázott, megállt az első lakás előtt, csak annyit lehetett látni, hogy valamit
nagyban tárgyal Bűtösékkel, aztán Bűtösné kitárta az ajtót, az ember megemelintette ládaforma
csomagját és bement.
Nemsokára aztán Bűtösék ablakán kékes fény villant, elsötétült, kifényesedett, cikázott,
futkosott.
Talán tűz van odabent. Szotyori István odasietett, benézett az ablakon. Földbe gyökerezett lábbal állt. A homlokát az ablaküvegnek szorította.
- Mi van bent? - kérdezte Szabóné.
- Egy lány, egy lány van a ládában - motyogta Szotyori István -, csillagok vannak a hajában.
- Elment magának az esze - mondta Szabóné, és az ablakhoz sietett. Előbb beleszorult a szó,
aztán meg majdnemcsak sikítva mondta: - Az meg egy ember pisztollyal, odanézzen, egy ember pisztollyal.
Mit csinálnak ezek ott az ablak előtt? Lassan odagyűlt az egész puszta, ágaskodtak, lökdösték
egymást, hogy az ablakhoz férjenek. De akkor kinyílt az ajtó, kijött az idegen, furcsa kerek
kalapjában furcsán mosolygott, s mintha nem is Bűtösék, hanem ő volna a házigazda, azt mondta:
- Tessenek befáradni.
Ott ültek hát tátott szájjal, fölkiáltva, fölsikkantva. A ládából dőlt rájuk a kép, előbb bokáig ért, aztán mellközépig, majd szép lassan ellepte őket.
- Mindenki itt van? - kérdezte az ember.
- Jósvainé nincs - mondta Szabóné -, főz a fiának. Állítólag ma jön meg a fia messzi földről.
Az ám, a Jósvai Jancsi!
- Ne beszéljen annyit - mordult rá valaki.
Az idegen átment Jósvainéhoz.
- Jöjjön, nézze meg. Ilyet még nem látott.
- Főzök a fiamnak - mondta az asszony -, most jön meg messzi földről.
- Ráér vele - nyugtatta az ember -, jöjjön csak.
Jósvainé félrehúzta a lábast a csikótűzhelyen. Ment az ember után.
Csüggtek a ládán. Lüktettek. S akkor a kalapos fölállt, a fejük fölé emelte a kezét, valamit
motyogott. A láda kifényesedett, villant, magába szívta a sok embert, üres lett Bűtösék lakása,
falai megrepedtek. Az ember fölugrott, a láda köré tekerte a drótot és megemelte. Látszott, most sokkal nehezebb, mint amikor behozta. Sietősen ment az országút felé, hogy lerövidítse az utat, átvágott a búzavetésen. Letört búzaszárak maradtak mögötte. Jó sötét este volt már.
Az országúton egy fiatalember jött vele szemben. Megállt.
- Ember, mi van a maga ládájában? Sírás hallatszik belőle.
- Sírás? Talán nevetés.
Tényleg, sírás vagy nevetés?
Jósvai Jancsi - mert hiszen ő volt - futni kezdett. Otthon minden üres volt.
- Anyám! Emberek! Merre vagytok?
Jósvai Jancsi benyúlt az inge alá, egy pici fényecskét vett ki belőle.
A falon beforradtak a repedések, a letiport búza felegyenesedett. Különben csend volt. Sehol senki.

Vasárnapi gondolatok...

Weöres Sándor: Ha arra törekszel...

“Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”  

Érdekes, hogy ezt a gondolatot olvstam nem sokkal az előtt, hogy ide benéztem volna.Szerintem van összefüggése  az  Aranyosfodorka által feltöltött verssel.

 És  , Piszke anyóca blogjáról barangoltam  ide :)

Jókedv

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

A képet Piszke Anyócától kölcsönöztem.