Tél derekán

Összenőtt a föld az éggel,
csupa fehér, csupa szürke.
Ég és föld közt oszlopokként
feszül a kémények füstje.

Farkasordító hideg van.
Csattog a fagy, mint a fejsze.
Kibújni a jó melegből
kinek volna kedve, mersze?

Szégyen volna mégis-mégis
egész nap bent rostokolni:
mire való a jó csizma
meg az a sok meleg holmi?

Lám, a varjú milyen bátor,
se csizmája, se bundája,
mégis kiült károgni a
fehér lombú diófára.

Kányádi Sándor  verse

Békés ünnepeket

Katona Judit: Karácsony-köszöntő

Szikrázik december hava
Csillagfészket himbálnak ágak.
Hírrel járnak a pásztorok:
bölcsőt ácsol József, az ács
az ember egyszülött fiának.

Pattog a forgács, hull a hó,
Máriát vaskín-abroncs fogja
s vajúdva megszül. Száll a hír:
dicsértessék, megszületett
a gyermek, az élet legnagyobbja.

Hírrel járnak a pásztorok,
Mária karjában a gyermek.
Rebben a hófehér világ
s a velünk virrasztó vézna fák
csendben az útra térdepelnek.

Juhász Gyula : Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

A Kormorán együttestől:

Csorba Győző
Ünnep előtt

Csak lassan múljék csak sok időm legyen
fölkészülni: maga a készülődés
az is jó s készen lenni jó ugyancsak
Évente több a vendég messziről
s közelről egyaránt illik tanulnom
hogy valóban tisztességgel fogadjam
a társaságot
Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig
annyian érkeznek nem is tudom
élők-e még mind mert mind élni látszik
s mind jókedvű és jóakaratú
az ünnep örömétől csillogó
Csak lassan múljék hisz jobb is talán
a várás mint a beteljesülés
Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem
s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is
kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?
Fehér a kert áldom fehér a város
áldom s elindulok titokzatos
ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)
jutok melegbe fenyőszagba gyertya-
fénybe s remélt ajándékokhoz is
Fehér a kert a város is fehér
s elindulnak szintén felém seregben
lábak és tárgyak advent nem tudok
semmit de mindent könnyen elhiszek:
kell a meglepetés kell kell az ünnep

Ady Endre: Karácsony - Harang csendül

A kollégiumi karácsonyi ünnepségen hallottam újra, és majdnem sírtam. Nem szeretek ebben a városban élni, így nekem ez a vers az ÉN KIS FALUMRÓL szól.

1.
Harang csendül,
Ének zendül,
Messze zsong a hálaének,
Az én kedves kis falumban
Karácsonykor
Magába száll minden lélek.

Minden ember
Szeretettel
Borul földre imádkozni,
Az én kedves kis falumba
A Messiás
Boldogságot szokott hozni.

A templomba
Hosszú sorba
Indulnak el ifjak, vének,
Az én kedves kis falumban
Hálát adnak
A magasság Istenének.

Mintha itt lenn
A nagy Isten
Szent kegyelme súgna, szállna,
Az én kedves, kis falumban
Minden szívben
Csak szeretet lakik máma.

2.
Bántja lelkem a nagy város
Durva zaja,
De jó volna ünnepelni
Oda haza.
De jó volna tiszta szívből
– Úgy mint régen –
Fohászkodni,
De jó volna megnyugodni.

De jó volna mindent, mindent,
Elfeledni,
De jó volna játszadozó
Gyermek lenni.
Igaz hittel, gyermek szívvel
A világgal
Kibékülni,
Szeretetben üdvözülni.

3.
Ha ez a szép rege
Igaz hitté válna
Óh de nagy boldogság
Szállna a világra.
Ez a gyarló ember
Ember lenne újra,
Talizmánja lenne
A szomorú útra.
Golgotha nem volna
Ez a földi élet,
Egy erő hatná át
A nagy mindenséget,
Nem volna más vallás,
Nem volna csak ennyi:
Imádni az Istent
És egymást szeretni…
Karácsonyi rege,
Ha valóra válna,
Igazi boldogság
Szállna a világra…

SZABÓ GYULA mondja el legszebben!!
HALLGASD MEG!!!

Megzenésítve...:)

Karácsony felé

Leki jutatta eszembe, hogy mennyire imádom ezt a verset! IMÁDOM

Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Behegesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.
…És valahol csak kétkedő beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Wass Albert: Karácsonyi versek II.

... 

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

....

Ágh Tihamér: Adventkor

Ködös hajnal-órák, tejszínű reggelek,
a földön sárguló, elkínzott levelek.
Az ég hólyagszemén nem tör át a nap
sugárnyalábja felhőtlen megakad.
Az ősz lassan lépked, majd télbe borul
és ahogy megvirrad, be is alkonyul...
Este tompa fények remegnek az utcán,
megtörnek a tócsák fodródozó foltján.
De a hétköznapok bágyadt szürkesége
nem törheti meg azt, ami bennünk béke.
Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás:
Ránk köszöntött advent,
boldog Jézus-várás...

Rónay György:

Advent első vasárnapja

Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!

A máshol élők városa

Amint elmarad a főút, a bőrömhöz ér
Már az esőcseppsuttogás mást mesél
Léptem hangtalanul tűri a felsebzett kő
S mint egy hideg árnyék, egyre nő
A máshol élők városa

Itt a hangszer nem is kell, az árát elsiratták
Ő volt már utcazenész s igaz barát
Kezében megremeg a múlt, a néma húr
A pénz, mint emlék csillan, s elgurul
Ez a máshol élők városa

De te csak hidd, ha neked úgy jó
Hogy ez a vétkeseknek jár
Milyen bíró dönti el
Hogy ki a bűnös, s kinek fáj

Ha el is fordulsz néha, mert látni is félsz
S hiszed, ilyen mélyre úgysem, te úgysem érsz
Vigyázz, el ne tévedj, ahogy egyszer ő
Lehet, meg sem érzed, s hozzád nő
A máshol élők városa

Bródy János Semmi sem tökéletes

A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes
Az ember nyughatatlanul mégis mindig keres
Az örökös vándorút véget soha nem ér
S ha nincsen gyökerünk-elvisz a szél

Mindenkinek vannak különös vágyai
De felelősséggel tartozunk, ha számít ránk valaki
Lehet belőle száz is, az az egy többet ér
S ha elfelejtenéd, elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi a lelkünk
De te is tudod, hogy kimondhatatlan

A végtelenhez mérve szinte nem is létezünk
A csillagévek óráin egy perc az életünk
Az ember önmagában semmit sem ér
Ha nincsen barátunk-elvisz a szél

Jól csak a szívével lát az ember
Ami lényeges,az a szemnek láthatatlan
Az igazságot átérzi a lelkünk
De te is tudod, hogy kimondhatatlan

Minden sivatag egy kutat rejt valahol
S ha lelked mélyén rátalálsz már nem csodálkozol
Az ember ezen a Földön csak egyszer él
S ha nincsen barátod-elvisz a szél

Ingrid Sjöstrand: A felnõttek furcsák néha

A felnõttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával pédául.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

Kányádi Sándor

Felemás őszi ének


építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Hajnali részegség

Kosztolányi Dezső:
HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és sziláidul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelőúr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.
Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelelt se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyölt közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

A kövekről...

Kő

„Gondolod, kerül életed útjába

Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

De nem azért, hogy visszatartson téged,

Se hogy lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

Hogy te megállj mellette.

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

Beszélni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

Küld azzal az akadállyal neked.

S ha lelked Istennel találkozott,

Utadba minden kő áldást hozott.”

(M. Feesche ford. Túrmezei Erzsébet)

Kép helye: http://masikmalnak.freeblog.hu/archives/2006/08/
....de beleolvasni is érdemes !

Édes semmiség

Elolvastam az előző verset, aztán ezt és felderült a szívem, pedig "csak egy kis semmiség"



Komáromi János:Angyali mese

Kicsi angyal könnye pereg
vigasztalja égi sereg.
Elveszett a glóriája
egyik felhőn sem találja.

Ezüst fényű, kicsi ékszer
viselése sosem kényszer.
Büszke volt rá nagyon-nagyon
értéke nem kincs vagy vagyon.

Hold sugárból éjjel szőtte,
szeretete fogta össze,
fényét tiszta lelke adta.
Vigyáz reá, megfogadta!

...és lám, mégis nyoma veszett!
Szégyen, hogy mindez megesett!
Hol lehet most?- kérdi ríva,
társaira tekint sírva.

Kutat szemük messze nézőn,
szól az egyik együtt érzőn:
Talán leesett a Földre.
Rosszul tetted a felhőre.

Kicsi angyal egyet gondol,
megmenekül tán a gondtól,
alászáll most, le a Földre,
glóriáját megkeresse.

De a Földön merre, hova?
Mennyit kell kóborolnia?
Melyik utat is szeresse?
Hagyja, hogy szíve vezesse!

Könnyem potyog, lábam fárad,
nem láttad a glóriámat?
Így kérdez meg minden embert,
de glóriát senki nem lelt.

Lován léptet szelíd lovag,
kész elűzni a gondokat.
Vidám szívű, de magányos,
ahogy ez már hagyományos.

Ha valaki sír, meghallja!
Tudja, ezt Ő nem hagyhatja!
Keresi, hogy hol segítsen,
bánat már ne keserítsen!

Kicsi lány ül az út szélén,
könnye csorog fehér ingén.
Lehajol hát szelíd lovag:
Meséld el a gondjaidat!

Angyal voltam fenn az égben,
boldog voltam, vígan éltem.
Minden bajtól védett... az ám...
fejemen a szép glóriám!

Elveszett, most mit tehetek?
Boldog most sosem lehetek?
Hordjam folyton bánatomat?
Nem látják már mosolyomat?

Szelíd lovag átöleli,
simogatja, becézgeti:
Ne sírj édes, kicsi angyal
megbirkózunk minden bajjal!

Én megóvlak, megvédelek
s nem kell más, csak szereteted.
Lelked tiszta, láttam rögtön,
boldog leszel itt a Földön!

Mosolyog már kicsi angyal,
nem törődik már a bajjal.
Kinek kell a glóriája,
ha lovagját megtalálta?

A mesének ezzel vége,
meghallgatni tán megérte.
Ha jól figyelsz megtalálod
sorok közt a tanulságot.

Kincseidet elvesztheted,
de őrizd a szereteted!
S könnyeiden át meglátod
Ki hozza a boldogságod!

Mindenképpen szeretem:)

"Beugrott" egy kedvenc...

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Kosztolányi

Nem vers....,de

A kiváló pszichológust, Mérei Ferencet egyszer megkérdezték, hogy mi a tartalmas, igaz élet titka. Ezt felelte:
„Az embernek nem kell mindig jól járnia! Nem kell minden helyzetből nyertesen kikerülnie! Aki ezt a kényszert el tudja engedni, az belsőleg nagyon szabad lesz. Az élet hosszú, bele kell, hogy férjenek vereségek, összeomlások, újrakezdések is. És ennek során új aspektusai nyílnak meg a dolgoknak, olyanok, amelyeket csak alulnézetből lehet látni.”

AJÁNLÓ - némi érdekeltséggel

Elsősorban a budapesti színházat kedvelők figyelmébe ajánlom az október 4-i előadást ( 19 órától ) a Szkénében: Shakespeare Romeo és Júliája egy kicsit más felfogásban,elsősorban a mozgásra,táncra alapozva, a budakeszi Kompánia Színtársulat előadásában. Miért is ajánlom ennyire? Kitaláljátok?

Miért?

Babits Mihály :Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem sérti a szivárványos zománcot
és ugy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országuton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Kányádi vers ismét....

Őszelő

      Fázik a Küküllő,
      lúdbőrös a háta,
      már csak a nap jár el
      fürödni a gátra.

      Lenn a gát alatt csak
      vadrécék, vadludak.
      Ők is búcsúzóban:
      tiszteletkört úsznak.

      Ékelődnek aztán 
      föl az őszi égre,
      belevesznek lassan 
      a kék messziségbe.

      Reggelenként apró
      ködfióka s pára
      kapaszkodik föl a
      partmenti fűzfákra.

      Ágaskodik a szél:
      leveleket olvas.
      Fönn a hegyek között
      felbődül a szarvas.

Harmadik napja esik...

Benjámin László : Eső

Itt már az ősz lélegzik. Hűsebb

idő jár és eső szakad.

Az ég olyan, mint egy meggyűlt seb,

amely egyszerre kifakadt.

Jó volna még néhány derűsebb

percet szakítani, de csak

szomorúságom, ez a hű eb,

aki most is velem maradt.

Jó volna visszahozni nyári

napokat, de a tájon a

kopogó eső zongorázik,

egyhangú őszi zongora.

Haldoklik, megsárgult a pázsit,

szerelmesek volt otthona.

A széles út magányos, ásít:

zörög eperfa-fogsora.

Tovább ballagott a művész nyár,

ki száz színnel festette be

a világot: eltűnt a képtár,

ledőltek a szép díszletek.

Lásd, meztelen most a négy égtáj,

mindenütt szürke-fekete,

elhagyott, szomorú, széljárt,

mint a szegények élete.

Kép:  http://hangulatok.freeblog.hu/files/esikeso.jpg

SZABÓ MAGDA
(idézet két interjúból)
"Szeretnék Önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején: mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól. Anyám csak nézett, és azt mondta: Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad."

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek."

Ancsel Éva:Hogyan kell harangot önteni

Harangöntés - Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből

Ancsel Éva:Hogyan kell harangot önteni

„Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól –, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.”


Megjegyzés: a pedagógus pályára is erről szól (nekem)!

Puszta Sándor: Donum

kaptál egy arcot
apád anyád arca

kaptál egy nevet
hordozd becsülettel

kaptál egy kezet
ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet
igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot
javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet
viseld el ha tudod

kaptál egy napot
még mindent jóvátehetsz

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,
vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem, mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.

Őszi hangulatban...

  "Egyik ősszel vásárra mentem nagyapámmal. Hideg hajnalon indultunk, amikor még szikrázva égtek a csillagok, és a hold sarlója álmos sárgán hullt az erdők ölébe, és késő délután kocogtunk hazafelé, amikor már a vetésekről a síkvizekre húztak a vadludak, és a varjak károgva gyülekeztek éjszakára a nyárfákon.
   Ballagtak a lovacskák, és én odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha az őszi utakról... - talán arra, hogy nekem adja nagyapám a karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy tovább adhassam annak, aki utánam jön."

Reményik Sándor - Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.

Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?

Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?

Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök

 Kányádi Sándor: Nagyanyó-kenyér

Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.

Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.

Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.

Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.

Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!

......hangulat.....

Még süt a nap.. 

Még süt a nap, még sütöget, 

csak reggelente van hideg, 

csak estelente kéldegél 

újra és újra föl a szél. 

Csak az éjszakák, csak azok 

hűvösek, mint a csillagok. 

Napközben meleg van, meleg. 

Sütkéreznek a verebek. 

Duruzsolnak a darazsak. 

Napfényben fürdik a patak. 

Gúnárok, gácsérok, tojók 

élvezik még az úsztatót. 

De a reggeli hideget 

feledni többé nem lehet, 

sem az esték, sem a sötét 

éjszakák csillag-hűvösét; 

tudják mindezt a levelek, 

s a fáknak búcsút intenek. 

Kányádi Sándor  

Gyerekvers?

PINCZÉSI JUDIT (1947-1982)

A gyermek dala

A kislányt "gyermeknek" nevezték,
mert egyszer Adrianino kérdésére:
"Mi vagy te?" - így válaszolt:
"Én gyermek vagyok."
(Kurt Tucholsky)

Ha felnõtt leszek
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha,
Naphullás közben is megvédelek
ha utánad rúg a Zongora,
soron kívül adok majd tortát,
málna-íz lesz a bánat tora,
elalvás elõtt fujok hat nótát!
(és reggel is néha,
csak ne sírj soha.)

Ha jeget eszel
(egy egész picit),
vagy levelet nyelsz
(virágot soha!)
jaj és júj nélkül
vetem meg az ágyad,
nevetés lesz a bánat tora,
párnádra kötök mályvaláng-vitorlát,
mert didereg a tenger! -

(csak elérj oda!)

Az Óceánig is elhajózhatsz,
ott majd én leszek a Tortahegy,
s ha fentrõl a Szél elfújja a gyertyát,
Vackort, a mackót is elõveheted,
hisz sötétben lenni cudar
nehéz, mert a sötét
az sötét, és harap nagyon!

(hogy mi a bátorság
akkor s milyen?)

Én Óznál is jártam és azt is tudom.

Zenélõ levélként
pörgök a fán,
rozsdamész vakol
s a szél fénypora.

Ha felnõtt leszek,
s te egész piciny,
majd úgy leszek,
hogy ne félj soha!

Az éjszaka csodái

WEÖRES SÁNDOR: AZ ÉJSZAKA CSODÁI

A városvég itt csupa szürke ház,
a részegekre angyalka vigyáz,
s a villanyfényben, mint arany-kehelyben
alusznak a tűzfalak, háztetők,
s a sorompón túl ében-szín delejben
zizegnek a láthatatlan mezők –
a messzeség öblén pár pisla fény ég,
mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

Ha becézésem és csókom se kell,
kicsi lány, mivel ringassalak el?
Ha elzár tőlem a buta lakat,
lesajnál minket majd a virradat.
Bámuljuk egymást búslakodva és
szánk sarkát bontja már a nevetés.

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
aranypor mállik az éj válláról,
s szemközt a sarkon a cégtábláról
furcsán szökken a pentameter-sor elő:
„Tóth Gyula bádogos és vízvezeték-szerelő”
– a nevetésed is ilyen bolond:
mindenre illik és semmit se mond.

Üldögélünk csendesen,
két jó-gyerek, rendesen,
messzi kocsma-zene hallszik,
a környéken minden alszik,
az alkóvban odaát
mélyen alszik anyukád
s szomszédban a Vakos néni,
ferdeszáju Vigláb néni,
Balogh úr, a vasutas,
imádód, a kis-inas –

Itt is, ott is, emitt is, amott is
bajszos rendőr őrzi az álmot,
nagyfülü bagoly őrzi az álmot,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –
itt is, ott is, emitt is, amott is
dongnak az öreg faliórák,
bánatos hangu ingaórák,
fodrozzák az éjszakát –

Alvó lélek, kússz a tájon,
álmodon mint pókfonálon,
huss! huss!
Föl a légbe visz az út,
tág a lég,
tág az út,
tág a lég,
tág az út,
hozd az örömöt, hozd a bút,
hozd az örömöt, hozd a bút,
huss! huss!

Nézd! a ház,
mint a felhő, fényt cikáz,
mozdul, mint a barna-béka,
vele mozdul az árnyéka,
és belőle alvó lelkek
párolognak, légbe kelnek
a kéményből, mint a füst,
az ereszről, mint ezüst –
száll a kövér Vakos néni,
deszka-vékony Vigláb néni,
és köröttük nagy sereg
libben, szökken, hempereg –

Ni, a Gős pék ketté-bomlott
és kergeti önmagát.
Balogh úr a templomtornyot
fújja, mint a furulyát,
azt fújja, hogy: „Ne sirasson”,
mégis könnyezik belé –
Ott meg a cukrász-kisasszony
tipeg fejjel lefelé –
Vigláb néni peckes módon
sétálgat a sürgönydróton,
krinolinja lyukas-hordó,
kezében egy napraforgó,
vékony nyakán férfi-gallér,
oldalán egy szép gavallér.
Vigláb bácsi nagy-kesergőn
kuporog egy lámpaernyőn,
nézi párját: „Lássa, kérem,
parádéra megy a pénzem.
Nekem pohár sörre sincsen,
neki fodrász, ruha, minden.
Én megmondtam már ezerszer,
hogy hibás a mai rendszer,
államreform kéne régen,
persze nem hitték. Na tessék!
Adó, lakbér… nem csekélység!
Öt gyerekem van, kérem!”

Oda nézz, szösz-bogár:
ott a boltos lánya áll,
boltnak hisz egy fecskefészket,
benne várja a vevőket:
ez már mégis hajmeresztő,
hogy ma senki be se néz!
Majd belép a szívdöglesztő
hollywoodi filmszinész:
„Kérek kilenc fogkefét,
ráadásul a kezét.”
Röptük össze-vissza húz…
rá ne nézz, mert megvakulsz.

Mogyoró Pál ezalatt
megfogott egy sülthalat.
„Tanár úr tudná talán,
mílyen hal ez? macskacápa?”
„Rá van írva uszonyára,
de nincs itt az ókulám.”
Pál örült, hogy futhatott
és szekundát nem kapott.
És a ritka állatot
vezeti egy hosszu hídon:
„Majd vadászni megtanítom.”

Tejes-ember a kéményen
üldögél, mint nyári réten,
kisgyermek lett újra szépen,
mézes-kenyér a kezében.
Távol, öreg bükkfa alatt
labdázik egy fiú-csapat,
ő a szemét rajta-felejti,
mézes-kenyerét halkan elejti,
kicsúszik alóla a rét, meg a kémény,
s eltűnik az éj csipkéi mélyén.

És erre-arra az alvó-csapat
potyog a falról, mint a vakolat.
A villanyfényen átdereng az ég,
s a városon túl látszik a vidék,
a dombok gyengéd-rajzu háta
– és elcsitul az alvók karneválja.
Jön a söprőgép tompa morajjal,
mögötte a hajnal
fut lobogó szőke hajjal,
csörömpöl a reggel, száll a fény...
és az éji tág csodát,
ezt a fura micsodát
ketten láttuk: te meg én.

Milyen veszélyes lehet a költészet?
Még a nyolcvanas években is voltam olyan előadói esten, ahol kihagyták a rendszerre vonatkozó sorokat. :o(

Képnézegető

http://www.alessandros.net/artist/art-gallery.htm

Ezen az oldalon csakis teljesen ismeretlen nevű festők képei láthatók. Nem mondom, hogy mindegyik egyezik az én ízlés-világommal, de ha van kedved/időd nézegesd, mert azért van közte pár igazán jó is ! (pl. Sheri, Sirot, Zhivetin, Kurasov és van egy magyar is, Tulok Ferenc…)

Így kezdődött

Lázár Ervin
A láda
Aznap várták haza messzi földről Jósvai Jancsit, azért pillongattak gyakrabban az országút felé.
Így hamarabb észrevették a közeledő embert, mint máskor, már akkor, amikor befordult a
Nagysaroknál. De már messziről gyanúsnak tűnt. Mert Jósvai Jancsi magas és könnyűléptű, ez
az ember meg tömzsi volt, és súlyos, úgy lépkedett, hogy majd beszakadt alatta a föld. A kalapjának is furcsa formája volt, nem olyan, mint errefelé szokásos. S ráadásul az ember
valami nagy, nehéz tárgyat cipelt, s mindenki tudta, hogy Jósvai Jancsi ajándéka nem efféle,
némelyek még abban is reménykedtek, talán nem is tárgy lesz.
- Ez valami idegen - mondta Bartalosné, és mindenki ment a dolgára, persze fél szemmel azért
lesték, kit keres az ember.
Nem sokat teketóriázott, megállt az első lakás előtt, csak annyit lehetett látni, hogy valamit
nagyban tárgyal Bűtösékkel, aztán Bűtösné kitárta az ajtót, az ember megemelintette ládaforma
csomagját és bement.
Nemsokára aztán Bűtösék ablakán kékes fény villant, elsötétült, kifényesedett, cikázott,
futkosott.
Talán tűz van odabent. Szotyori István odasietett, benézett az ablakon. Földbe gyökerezett lábbal állt. A homlokát az ablaküvegnek szorította.
- Mi van bent? - kérdezte Szabóné.
- Egy lány, egy lány van a ládában - motyogta Szotyori István -, csillagok vannak a hajában.
- Elment magának az esze - mondta Szabóné, és az ablakhoz sietett. Előbb beleszorult a szó,
aztán meg majdnemcsak sikítva mondta: - Az meg egy ember pisztollyal, odanézzen, egy ember pisztollyal.
Mit csinálnak ezek ott az ablak előtt? Lassan odagyűlt az egész puszta, ágaskodtak, lökdösték
egymást, hogy az ablakhoz férjenek. De akkor kinyílt az ajtó, kijött az idegen, furcsa kerek
kalapjában furcsán mosolygott, s mintha nem is Bűtösék, hanem ő volna a házigazda, azt mondta:
- Tessenek befáradni.
Ott ültek hát tátott szájjal, fölkiáltva, fölsikkantva. A ládából dőlt rájuk a kép, előbb bokáig ért, aztán mellközépig, majd szép lassan ellepte őket.
- Mindenki itt van? - kérdezte az ember.
- Jósvainé nincs - mondta Szabóné -, főz a fiának. Állítólag ma jön meg a fia messzi földről.
Az ám, a Jósvai Jancsi!
- Ne beszéljen annyit - mordult rá valaki.
Az idegen átment Jósvainéhoz.
- Jöjjön, nézze meg. Ilyet még nem látott.
- Főzök a fiamnak - mondta az asszony -, most jön meg messzi földről.
- Ráér vele - nyugtatta az ember -, jöjjön csak.
Jósvainé félrehúzta a lábast a csikótűzhelyen. Ment az ember után.
Csüggtek a ládán. Lüktettek. S akkor a kalapos fölállt, a fejük fölé emelte a kezét, valamit
motyogott. A láda kifényesedett, villant, magába szívta a sok embert, üres lett Bűtösék lakása,
falai megrepedtek. Az ember fölugrott, a láda köré tekerte a drótot és megemelte. Látszott, most sokkal nehezebb, mint amikor behozta. Sietősen ment az országút felé, hogy lerövidítse az utat, átvágott a búzavetésen. Letört búzaszárak maradtak mögötte. Jó sötét este volt már.
Az országúton egy fiatalember jött vele szemben. Megállt.
- Ember, mi van a maga ládájában? Sírás hallatszik belőle.
- Sírás? Talán nevetés.
Tényleg, sírás vagy nevetés?
Jósvai Jancsi - mert hiszen ő volt - futni kezdett. Otthon minden üres volt.
- Anyám! Emberek! Merre vagytok?
Jósvai Jancsi benyúlt az inge alá, egy pici fényecskét vett ki belőle.
A falon beforradtak a repedések, a letiport búza felegyenesedett. Különben csend volt. Sehol senki.

Vasárnapi gondolatok...

Weöres Sándor: Ha arra törekszel...

“Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem mijük van: mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud. Tanulj meg mindenkitől tanulni.”  

Érdekes, hogy ezt a gondolatot olvstam nem sokkal az előtt, hogy ide benéztem volna.Szerintem van összefüggése  az  Aranyosfodorka által feltöltött verssel.

 És  , Piszke anyóca blogjáról barangoltam  ide :)

Jókedv

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

A képet Piszke Anyócától kölcsönöztem.

Keret

KAMARÁS KLÁRA: PÓKHÁLÓ

A cseresznyefa két szomszédos ágán

úgy hintázott, mint égből szállt csoda.

Kis igénytelen, szürke fonalvázán

felszikrázott a reggel gyöngysora.

A kövér pók egy levél mögül nézte,

és önelégült gőggel nevetett.

Amint mi sokszor, ő sem vette észre,

hogy nem adott mást, csak a keretet.

Kép: http://gondolgondol.freeblog.hu/files/p%C3%B3kh%C3%A1l%C3%B3.jpg

40 fok árnyékban…

Időnként jól jön egy-két ötletes jégkocka-variáció, amellyel nemcsak vendégeinket, hanem magunkat is megörvendeztethetjük. A vendéglőkben és bárokban megcsodált szépen átlátszó jégkockát mi is elkészíthetjük. Egyetlen trükkje van csupán: forralt vízből kell készíteni. A jégkockát bármivel ízesíthetjük, csak a fantáziánk szabhat határt.
A vízbe, amelyet fagyasztani kívánunk, tehetünk pár csepp gyümölcslevet (citrom-, narancs-, körte-, almalevet stb.). Ezek különleges ízt kölcsönöznek a kis jégtömböknek. Ha az íz mellett színt is vinnénk bele, szörpöt keverjünk a fagyasztandó vízbe! ĺgy még házi nyalókát is készíthetünk: a félig fagyott jégkockákba pálcikát szúrjunk.
Ha nem akarjuk halálra vizezni hűteni kívánt italunkat, észíthetjük magából az italból is a kockákat. Bátran fagyasztható a sör, a bor, a martini. (A magas alkohol- és cukortartalom miatt a tömény szeszek ebből a játékból sajnos kimaradnak.) Érdekességként hat, ha lefagyasztott gyümölcsöt dobunk az italba. Ez ugyanúgy lehűti a folyadékot, s olvadás után fogyasztható is a kiolvadt gyümölcsdarabka (málna, dinnye, cseresznye, meggy, ribizli)
(Kép: http://www.beatbull.net/hun/0323.html)

Kétféle óhaj

"Gyere velem repülni" -- szól a darázs a virágnak.
"Tapadj az ágra mellém" -- szól a virág a darázsnak.

RADNÓTI MIKLÓS: ALKONYI ELÉGIA

Ó, alkonyoknak könnyű vétkei:
semmittevés és pillanatnyi csönd;
az álmos hegyek fejére lassan
az este ringató folyókat önt. A nap zaja elúszik messzire,
lépek s mintha suttogásban járnék,
fut macskatalpain a tompa fény,
halvány árnyat szűl a vastag árnyék.
Régi halottaimnak húsa fű,
fű és virág s mindenhol meglelem;
vékony illatukkal álldogálok,
s oly megszokott immár a félelem. Fodrozó füst az ákácok sora,
a hallgató sötét rájukhajolt,
elõgurul és tétován megáll
föltartott ujjamon a lomha hold.
Esti béke, téged köszöntelek,
az úton nehéz napom pora száll;
lassú szívemben ilyenkor lágyan
szenderg a folyton készülõ halál.

Ez így van :))

 A pityóka becsülete

Mióta a krumpli – előkelőbb nevén burgonya – nevezetű növény a spanyol hódítók jóvoltából a 16. század vége felé elindult diadalútjára és a 18. század végén gyökeret vert tájainkon is. Azóta nálunk, Székelyföldön, a pityóka nevezetű gumó népszerűsége töretlen. Így becsülete sem szenvedett s nem szenved csorbát. A pityóka nem „finnyás”: a zordabb éghajlatú Csíkországban és Gyergyóban épp oly vidáman megterem mint Udvarhelyszéken. S amíg odaát, Magyarországon a belőle készült étkeket olyan előkelő nevekkel illetik mint, burgonyapüré, krumplipaprikás, hasábburgonya, rakott burgonya, addig minálunk, székelyeknél ezek nemes egyszerűséggel pityókapire, pityókatokány és szalmapityóka néven kerülnek az egyszerű halandók asztalára.

Aki a magyar államhatárok közül egyszer is Erdély eme tájaira téved, az maximum egy nap alatt egyenlőségjelt tett a burgonya és a pityóka szó közé, és többé nincs szüksége arra, hogy izzadva fellapozza a székely – magyar szótárt, ha a vendéglátó háziasszony pityókalevessel kínálta. Ugyanígy a Pannonföldre tévedt székely atyafi is hamar elsajátítja, hogy ami otthon murok az odaát sárgarépa, és nem süteményről álmodik, ha a „magyarok” mákos tésztával kínálják. Legfennebb annyit mond, hogy „na, me laska!”.

Egy nemzet lennénk, egy nyelvet beszélünk, megértjük egymás szavát szótár nélkül is, még akkor is, ha néhanapján az olyan tájszavaink, mint a pityóka bezavarnak a képbe. Ez így van rendjén, gondoltam én, a balga. Mindaddig, amíg ebben a hitemben meg nem rendített egy váratlan „felfedezés”. Minap egy idegen szó magyar jelentése után kutatva, ráakadtam az Idegen Szavak Gyűjteményére. A keresett idegen szót sikeresen „magyarítottam” is, s gondoltam, szétnézek egy kicsit még. Akkor ütött belém a ménkű, amikor a ciszticerkózis, szignifikáns, onomatopeitikus, konszolidáció, tripanoszómiázis és egyéb kimondhatatlan nyelvgyötrők bábelében megláttam, hogy ott árválkodik a mi pityóka szavunk is. Abban a szent minutumban fellobbant bennem a székely virtus, s rittyentettem is egy levelet azonsmódulag a honlap szerkesztőjének, hogyaszongya:

Tisztelt szerkesztők!
Nagyon jó és hasznos, hogy létezik egy ilyen honlap, ahol „megfejthetők" az idegen szavak. Minap azonban döbbenten vettem tudomásul, hogy az itt nálunk, Székelyföldön (ahol a bab neve is „fuszulyka" vagy „paszuly"), oly ízes és nagyon gyakran használt „pityóka" szó is idekeveredett. A pityóka nevében kikérem ezt a bakit magamnak, ugyanis, legjobb tudásom szerint a tájszó nem minősül idegen szónak. Amennyiben Önök is így gondolják, kérem tisztelettel, hogy jelezzék. Üdvözlettel, stb.

A válaszra nem kellett sokáig várnom:

Üdvözlöm Emese!
Teljesen igaza van, töröltem a pityóka szót!
Köszönjük a segítségét, aláírás, stb.

A sikeres becsületmentési akció, amelynek során sikerült megmenteni a pityóka szavunk becsületét, s visszahelyezni őt ősi rangjába, orcámon önelégült mosollyal pötyögtettem válaszomat:

A csíki „pityókások” nevében is hálás köszönettel,

Lázár Emese
Hargita Népe
http://erdely.ma/publicisztika.php?id=48928&cim=a_pityoka_becsulete&autoid=34226&year=2010&month=07&day=06&what=archivumhttp://erdely.ma/publicisztika.php?id=48928&cim=a_pityoka_becsulete&autoid=34226&year=2010&month=07&day=06&what=archivum

Szakács mesterségnek könyvecskéje

Magyar Hírmondó sorozatból, a Magvető Kiadótól van jó pár kötetünk, s ebből egy szakácskönyv is, amit időnkén- általában  hangulatjavítónak -, leveszek a polcról. Két részből áll, mint ahogy a címe is mutatja: "A csáktornyai Zrínyi-udvar XVII. századi kéziratos szakácskönyve és a Tótfalusi Kis Miklós által kiadott kolozsvári szakácskönyv".  Ebből idéznék nektek két receptet, leginkább a nyelvezete miatt, de hátha hasznát is veszitek!:))
                                                                
                                                           TIKFIAT TÖLTVE
"Végy két - három tikmonyat, rántsd meg vajban hígan, vágj petrezselyemlevelet, kenyérbélt, vereshagymát ha akarsz, apróra borsot, sáfránt, gyömbért, majorannát, vagy tárkont, mikor vagyon, a bőri közt tölts meg, szép hígan legyen a töltelék."
                                                       
                                                   MÁS MEGGY - LIKTÁROM
"A meggyet kösd bokrokba, s mártsd olvasztott viaszba, de ne légyen meleg a viasz, mikor meghűl. A viaszas meggyet üvegbe rakd, s pincében tartsd. Mikor télben enni akarod, mártogasd forró vízbe, s hámozd le a viaszát."

Rövideket választottam, de érdemes belenézni, ha hozzájuttok! Nekem nagyon tetszik!:)
                                                             

Légy ma gyerek!

Menjünk vissza az időben többszörösen is!:o(




Ilyen volt mindig: hunyorgott, zavarban volt, nem értette, hogy kerül ide, és mi ez, kinek szól ez a nagy tapsvihar. Tényleg neki? Hiszen ő csak dúdolgat, és még a szövegre sem emlékszik rendesen. (Ezt többször el is mondta.)

Ars poetica

Egy méltatlanul felejtésre ítélt költő versrészletét hozom, mert már régen játszottunk.

"... EMBERT LEIGÉZEK A FÁRÓL JÁRJON
SZÁLEGYENEST ÁLLJON DE A VIRÁGNAK
LETÉRDEPELJEN..."


Ki ő?

Nagyon szeretem az operettet...

Lehet, hogy nem illik ebbe a blogba....
Egy barátom megörvendeztetett ezzel a videóval, közzé teszem. Talán ti is örültök neki.

Diana Krall

Egyik nagy kedvencem - majdnem bármit szívesen hallgatok tőle. Remélem, tetszik majd.

...a pacsirta..

Szintén Ő...:))

Szilágyi Ákos: (ukmukfuk)

ukmukfuk ne szólj!
ukmukfuk ne nyögj!
ukmukfuk ne nyafogj!
ukmukfuk-ukmukfuk -
mit kaffogsz? mi mekegsz?
mi vagy te? kecske? nyúl? -
ukmukfuk-ukmukfuk -
netán az Ős-Gonosz
mely mindent tönkretesz?
mit mondjak? furcsa vagy! -
ukmukfuk-ukmukfuk

ne siessünk

ne siessünk ne siessünk
vérpad mellett kötögessünk
máglyán krumplit sütögessünk
bámészkodjunk nézegessünk –
egy kis dombra a vérdombra
csüccsenjünk le még!

Ki ő, aki nyugalomra inti az emberiséget?

Virrad..

Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol
És álmodozva pingál enyhekéket
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

Kedves Eta és Latinka : )

Időszerű verssorok ....... ki írta , mi a vers címe?

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám,
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem
vad dörgedelemmel.

Eminescu leghíresebb verse ...Az Esticsillag

 

Volt egyszer, hol nem volt, talán

csak réges-rég mesélték,

császári szülők udvarán

virult egy ritka szépség.

 

Leányuk volt az - egymaga

s úgy tündökölt csodásan,

mint szentek közt a Szűzanya,

s a hold csillag-árban.

 

A büszke bolt alól kilép,

egy ablak-résbe lebben,

hol reá egy csillag égi-szép

csodája vár az estben.

 

Fölnéz: ott kél s a tengeren

szikrázó fényt ragyogtat,

és ringó hab-ösvényeken

vezet sötét hajókat.

 

Naponta látja és egész

hevével megkívánja:

pár hét után epedve néz

a csillag is a lányra.

 

Amíg ez álmodón hajol

föltámasztott kezére,

szívéig-lelkéig hatol

emésztő szenvedélye.

 

Ó, hogy fölizzik estidőn

a csillagfény az árnyba

takart kastély felé midőn

fölbukkan ott a lányka.

 

S ahogy kíséri lépteit,

a lányszobába loppan,

rá izzó fényhálót terít

hideg sugárból fontan.

 

Mihelyt e párnáján pihen,

a mellén zárt karokra

egy szikra surran sebtiben,

s a pilláit lefogja.

 

És a tükörből visszahull,

a lány testén remegve,

elfordult arcára simul

s a nagy lehunyt szemekre.

 

Ez mosolyog - a fény rezeg

a tükrön, s egy a gondja:

hogy alvás közben lepje meg,

s a lelkét átkarolja.

 

A lány alvón beszél vele,

és fölsóhajt pihegve:

- "Ó, éjszakáim hercege,

miért nem jössz? Siess le!

 

Szép csillagom, ó szállj le, jöjj,

egy fénysávon lebegve,

ragyogd be házam, tündökölj

tűnődő életemre!"

 

A csillag hallja, fölhevül

még izzóbban ragyogva,

s majd egyszer villan, s elmerül

legott a mély habokba.

 

Ahol letűnt, a tengeren

gyűrűzve ring ezernyi

fodor, s a mélyből fényesen

egy délceg ifjú kel ki.

 

Mint egy küszöb fölött, repül,

az ablakon beszárnyal,

kezében bot, körös-körül

befonva zsenge sással.

 

Aranyhajú s oly szép, akár

királyfi is lehetne,

csupasz válláról kék talár

omol le bogba szedve.

 

Az áttetsző arc árnya is

fakó, viaszfehér lett. - 

Oly szép halott, szemén a friss

sugár csak kívül éget.

 

- "Az űrből szállok én feléd,

mert hívásod üzent fel:

apám a mérhetetlen ég,

szülőanyám a tenger.

 

Hogy közel lássam lényedet,

a szobácskádig siettem,

lehoztam tiszta fényemet,

s a vízből létre keltem.

 

Ó, jöjj, legdrágább leányka, lám

én érkezem, nagy álmod:

az Esticsillag: légy arám,

és hagyd el szűk világod.

 

Koráll-csarnokba viszlek én,

ott lakhatsz mindörökre:

mi ott él lent a víz ölén,

te úrnő léssz fölötte."

 

- "Bár szép vagy, szebb az sem lehet,

ha angyalt fest az álmom,

de bárhogy hívnál is - veled

sosem lehetne szállnom:

 

ruhád, beszéded idegen,

nem élsz, csak fényed ér el,

én élek és te, léttelen,

megdermedsz, ha nézel."

 

*

 

Egy nap, majd három rebben el

s megint leszáll az éjjel,

a csillag szikrákat szemel

a lányra tiszta fénnyel.

 

Emlékeztette álma őt

az óceán urára:

sóvár szívében nagyra nőtt,

s fölizzik régi vágya:

 

- "Szép csillagom, ó szállj le, jöjj

egy fénysávon lebegve,

ragyogd be házam, tündökölj

lelkemre, életemre!"

 

Az Esticsillag hallja még,

majd szenvedőn kilobban:

helyén forogni kezd az ég

örvénylő távolokban.

 

A lég piros tüzet kavar,

s a végtelenbe önti,

a káosz mélyéről hamar

egy délceg ifjú jön ki.

 

Sötét haján fénykoronát

visel, s a nap tüzében

megfürdik, majd a lángon át

siet, hogy földet érjen.

 

Az éjszín gyolcson átragyog

szép márvány sima karja:

a halvány arcon gond sajog,

s a gondot bú takarja.

 

Hát nagy szemén kigyúl a mély

ábrándok fényvarázsa,

mint két mohó nagy szenvedély,

melyet betölt homálya.

 

-" Az űrből jöttem én feléd,

mert hívtál annyi hévvel,

apám a nap, mely fennen ég,

szülőanyám az éjjel.

 

Te legdrágább lányka, lám

én érkezem, nagy álmod:

Az Esticsillag : légy arám,

és hagyd el szűk világod.

 

Hadd tűzzek lágy aranyhajad

közé csillag-csodákat,

kövess az égbe, lásd magad,

hogy ott sincs szebb tenálad."

 

- "Te szép vagy, szebb az sem lehet,

ha démont fest az álmom,

de bárhogy hívnál is - veled

sosem lehetne szállnom!

 

A lelkem húrját tépdesed

e gyötrő szenvedéllyel,

úgy fáj nehéz tekinteted,

megperzsel, hogyha nézel."

 

-"Tehozzád szálljak én talán?

Nem érzed önmagadban,

hogy csak halandó vagy, leány,

de én, én halhatatlan?"

 

- "Az ékes szót nem kedvelem:

nem is tudom, hol kezdjem:

világosan beszélsz velem,

de én nem értem ezt sem:

 

Ha azt kívánod, mint imént,

hogy én legyek szerelmed,

úgy szállj a földre, társaként

halandó életemnek."

 

- "Te halhatatlan létemet

egy csók árán kívánod.

Tudd meg, szívem viszontszeret,

rád sóvárogva vágyott:

 

Mint bűn szülöttjét, itt alul

más köt le: földi törvény,

az öröklét tart még rabul,

de béklyóját letörném."

 

És szállva-szállt...tovább haladt.

A lánykáért rajongva

az égtől gyorsan elszakadt,

s eltűnt hosszú napokra.

 

*

 

Szolgált a házban akkoron

egy apród, csalfa, hetyke,

a bort ő tölti sok toron

a díszes serlegekbe.

 

A császárnét követve, ő

uszályát hordva lépdel,

de huncut fattyú, vakmerő,

ha erre-arra kémlel.

 

Két arcán, tyű! milyen remek

két rózsálló szirom van.

Hogy Katinkát lesse meg,

a lány nyomába loppan.

 

-"Be szép leány! Tűz vesse fel!

Különb sehol sem élhet:

fiú, ha most ügyes leszel,

szerencséd tán eléred."

 

S a lányt elkapta csendben egy

sarokban, s átölelte.

 - "Mit mersz te? Katalint? Eredj,

más dolgod is lehetne!"

 

- "Miért? Szeretném , hogyha rád

derű, nem gond szakadna,

ha csak nevetnél, és ha szád

egyetlen csókot adna."

 

- "Nem értem, mit kívánsz, mi kell,

hagyj békén, fuss el innen!

Az Esticsillag bűvöl el,

őt vágyom holtig itt lenn."

 

- "Nem érted? Majd adok neked

teljes szerelmi leckét,

ha nem haragvón néz szemed,

s ha megpuhul szívecskéd.

 

Miként a madarász cselét

hurkolja és kidobja:

ha én nyújtom karom feléd,

simulj te is karomba.

 

Nézz hosszan engem, hogy szemem

szemed fényét ihassa...

ha hozzám húzlak, kedvesem,

te ágaskodj magasra:

 

Ha arcom rád hajol, maradj

te arccal mozdulatlan,

hadd nézzük egymást így e nagy

töretlen kábulatban.

 

S hogy mindenképpen megtanuld,

mi vár a szerelemben:

ha ajkam lágy ajkadra hullt,

cserébe csókolj engem."

 

Hallgatja őt a szende lány,

szégyenkezőn, csodálva,

hol ámul, hol mulat szaván,

fél tőle, s mégse bánja.

 

Majd halkan szól:-"Ismerlek én,

ilyen voltál te mindig,

ily csacska, huncut kis legény,

de hozzám épp ez illik...

 

De ha egy csillag gyúl ki fent

ölén a néma árnak,

és roppant távlatot teremt

a tengermély magánynak,

 

pillám lehunyom titkosan,

mert könnyem érte ömlik,

midőn sok fénylő hab rohan,

és mind felé özönlik.

 

Hogy enyhítsen gyötrelmemen,

szerelmesen becézget,

de följebb száll a kék egen,

hogy hozzá el ne érjek.

 

Egy más világból néz ma már,

hideg fénnyel világol...

Örökre vágyom rá, habár

ő mindörökre távol...

 

A nappalom be fénytelen,

sivár pusztába vész el,

de oly csodás az éjjelem,

nem is fogom föl ésszel."

 

-"Gyermek vagy, lásd, ez az...Gyerünk,

hadd szökjünk el világgá!

Ha nincs, ki tudja még nevünk,

s nyomunkra sem talál rá:

 

ha szépen élünk, élvezet

és virág vár reánk ott,

szülőid elfelejtheted

s a csillag-vágyó álmot."

 

*

 

Indult a csillag. Szárnya nőtt

a végtelen egekben,

sok évezrednyi tért, időt

bejárt egy kurta percben.

 

Fölötte csillag-ár terül,

és csillag-ár alatta -

szüntelen villámként repül

cikázó tévutakra.

 

És látta, míg az űr vakon

vajúdott, mély homálya

hogy szülte - mint az ős-napon -

az első fényt világra.

 

S ahogy kiáradt, egyre nőtt,

mint tenger tört a csöndbe...

Ő szállt, a vágya vitte őt,

s kihunyt minden körötte:

 

hová elér, ott nincs határ,

sem szem, fölméregetni:

vajúdik tér s idő, habár

nem is tud megszületni.

 

Ott semmi sincs, - a szomjas éj

az szívja őt magába,

ez olyan nagy örvény, mint a mély

felejtés létlen árja.

 

- "Ó, vedd el öröklétemet,

atyám, és oldj föl engem,

áldassék érte szent neved

az égi végtelenben.

 

Akármit kérj, Uram, csak adj

nekem másféle sorsot,

hisz minden lét forrása vagy,

s a halált is te osztod.

 

Vedd vissza örök életem,

és villanó szemem vedd,

ezért cserébe adj nekem

egy órányi szerelmet.

 

A káoszból jövök, Uram,

hagyj ismét visszaszállnom:

a béke szült - s én szomjasan

csak e békére vágyom."

 

-"Hüperion, az űrön át

feltűnsz, miként a Minden:

Ne kérj olyan jelet, csodát,

minek formája nincsen!

 

Hogy ember légy, azt áhítod,

halandók földi mása?

Ha mind kihalt, s nincs senki ott,

megint jön más utána.

 

Ők szélre építik avult

rögeszméik világát.

Ha egyik hullámsírba hullt,

egy más siet nyomán át.

 

Bár fölöttük jó csillag áll,

sokat balsorsa győz le,

mi nem tudjuk, mi az: halál.

Nem mérünk tért s időt se.

 

Az örök tegnap méhe szül

új mát, de új halálra,

mihelyt az egyik nap kihűl,

egy újnak gyúl ki lángja.

 

Úgy véli: léte végtelen,

de halál van e létben,

az élet halálból leszen,

s elhal, hogy újra éljen.

 

Te megmaradsz, Hüpérion,

akárhol huny ki fényed,

nos kérj: - első szavam vajon

mit adjon - bölcsességet?

 

Vagy szádba oly hangot tegyek,

hogy dallamát kövesse

a hegység és a rengeteg

s a tenger sok szigetje?

 

Vagy tettben óhajtasz vajon

igazságot s hatalmat?

Nos vedd a földet, átadom,

építsd föl ott uralmad.

 

Adok sok árbocot neked,

s hadat, hogy szállj meg annyi

földet, vizet, mit csak lehet.

Halált nincs módom adni...

 

Kiért akarsz meghalni te?

Jöjj vissza, égi pályád

fordítsd a forgó földre le,

s meglátod, ott mi vár rád."

 

*

 

És visszatért Hüpérion

az égbe, volt helyére,

s mint annyi más esthajnalon,

a földre hullt a fénye.

 

A nappal est felé hajolt,

az éjjel is közelget.

A víz fölött fölkél a hold,

és habról habra reszket.

 

Ösvényre, gallyra ráterül,

szikrázva mind tovább száll,

lent két szerelmes gyermek ül

a sűrű lombú hársnál.

 

- "Ó, hadd, hogy arcom kebleden

nyugodjék, én szerelmem,

derűs szempárod édesen

az arcomon pihenjen:

 

tűnődésemre vesd szemed

hideg varázsú fényét,

örök békéd enyhítse meg

a szenvedélyem éjét.

 

Maradj fölöttem, el ne hagyj,

hisz enyhülésre vágyom.

Első szerelmem üdve vagy

s utolsó boldog álmom..."

 

Hüpérion már ittasult

szemük felé figyelt le:

Csupán a lány vállához nyúlt,

s ez őt forrón ölelte...

 

Oly édes illattal pereg

a hárs ezüst virága

a szőke fürtű két gyerek

fejére, dús hajára.

 

A lány szerelmes-ittasan

fölnéz. Ott látja fennen

a csillagot. S mi vágya van,

fülembe súgja csendben.

 

- "Én csillagom, sietve jöjj

egy fénysávon lebegve

az erdőn át, és tündökölj

boldog eszméletemre!"

 

Ez, mint a múltban, úgy ragyog

erdők, hegyek során át,

s vezérli elsikló habok

határtalan magányát.

 

De nem hull úgy, mint rég esett,

ha tengermélyre szállott.

- "Agyag-báb, mit számít neked, 

hogy én, vagy más a párod?

 

Ti boldog létnek érzitek,

bár szűk a földi katlan.

Míg én itt élek fönt, hideg

világban, halhatatlan."

 

  Franyó Zoltán  fordítása