Miért?

Babits Mihály :Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatosan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem sérti a szivárványos zománcot
és ugy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országuton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván,
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis csak arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fű, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Kányádi vers ismét....

Őszelő

      Fázik a Küküllő,
      lúdbőrös a háta,
      már csak a nap jár el
      fürödni a gátra.

      Lenn a gát alatt csak
      vadrécék, vadludak.
      Ők is búcsúzóban:
      tiszteletkört úsznak.

      Ékelődnek aztán 
      föl az őszi égre,
      belevesznek lassan 
      a kék messziségbe.

      Reggelenként apró
      ködfióka s pára
      kapaszkodik föl a
      partmenti fűzfákra.

      Ágaskodik a szél:
      leveleket olvas.
      Fönn a hegyek között
      felbődül a szarvas.

Harmadik napja esik...

Benjámin László : Eső

Itt már az ősz lélegzik. Hűsebb

idő jár és eső szakad.

Az ég olyan, mint egy meggyűlt seb,

amely egyszerre kifakadt.

Jó volna még néhány derűsebb

percet szakítani, de csak

szomorúságom, ez a hű eb,

aki most is velem maradt.

Jó volna visszahozni nyári

napokat, de a tájon a

kopogó eső zongorázik,

egyhangú őszi zongora.

Haldoklik, megsárgult a pázsit,

szerelmesek volt otthona.

A széles út magányos, ásít:

zörög eperfa-fogsora.

Tovább ballagott a művész nyár,

ki száz színnel festette be

a világot: eltűnt a képtár,

ledőltek a szép díszletek.

Lásd, meztelen most a négy égtáj,

mindenütt szürke-fekete,

elhagyott, szomorú, széljárt,

mint a szegények élete.

Kép:  http://hangulatok.freeblog.hu/files/esikeso.jpg

SZABÓ MAGDA
(idézet két interjúból)
"Szeretnék Önöknek valami rettenetesen egyszerűt mondani, amit édesanyámtól tanultam annak idején: mondjuk hétfő volt, és én megsemmisültem, ettől vagy attól. Anyám csak nézett, és azt mondta: Kislányom, ma hétfő van, és jön a kedd. Csak nem képzeled, hogy a keddnek van valami köze a hétfőhöz? A szél is megfordul. Kicsit mindig lehetsz szomorú. Ha nem magad, más miatt. De bízzál az életben. Nem ok nélkül kaptad."

"Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus döccenő nélküli. Anyám azt mondta egyet tanulj meg: Hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlen egyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek."

Ancsel Éva:Hogyan kell harangot önteni

Harangöntés - Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjéből

Ancsel Éva:Hogyan kell harangot önteni

„Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.

A harangöntéshez nem akármilyen anyag kell. Az ilyen anyagért a világ végére is el kell menni, az ilyen anyagot rettentő türelemmel kell fölkutatni, s közben tilos arra gondolni, hogy az embert le is fejezhetik, ha nem készül el időben.

Mivelhogy a harangöntést nem szabad elsietni.

A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát. De a jó harangöntő szenved ettől a kényszerű erőszaktól.

Ha harangöntés közben az ember lángra lobban, akkor teljes nyugalommal, mellékesen és majdnem félvállról szóljon a mellette állónak, hogy oltsa el.

A harangöntést csak az vezetheti, aki ért hozzá, az sem baj, ha fiatalkorú.

Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket.

Harangot nem lehet önteni apáink tapasztalata nélkül, de az öröklött tudás nem elég hozzá.

Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.

Aki nincs megelégedve a haranggal, amit öntött, csak pillanatnyi elkeseredésében vádolhatja őseit, amiért nem adták át titkukat. Az átok úgysem segít.

Ehelyett jobb, ha útra kél, hogy még kiválóbb anyagot találjon hozzá, és tökéletes harangot öntsön.

Harangot akkor is ugyanúgy kell önteni, ha a megbízatás akkora – s olyannyira újfajta öntvény elkészítésére szól –, amelynek megalkotásához nem elég egy emberélet. Harangot tehát akkor is Borisz-módra: türelmes szenvedéllyel kell önteni, ha tudja az ember, hogy sohasem fogja meghallani a kondulását. Hiszen úgysem saját használatára önti.”


Megjegyzés: a pedagógus pályára is erről szól (nekem)!

Puszta Sándor: Donum

kaptál egy arcot
apád anyád arca

kaptál egy nevet
hordozd becsülettel

kaptál egy kezet
ne ereszd el, ne ereszd el

kaptál egy szívet
igazíts rajta ha tudsz

kaptál egy világot
javíts rajta ha tudsz

kaptál egy életet
viseld el ha tudod

kaptál egy napot
még mindent jóvátehetsz

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok
szűkek voltak. A gyermek unatkozott.
Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.
A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:
anyjára mosolygott és várt egy keveset,
az anya arc nem tükrözte vissza,
szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a bankárra mosolygott és várt egy keveset,
a bankár arca nem tükrözte vissza,
börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
egymást tükrözték a szerelmesek,
a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,
vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a kalauz orcái veresek,
a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,
nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:
a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset
tükröztem, mint kék tó a teli holdat
s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.
Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,
sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;
a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,
én azért élek, hogy visszamosolyogjak
virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,
farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,
szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,
rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,
visszamosolyogjak az Istenre.

Őszi hangulatban...

  "Egyik ősszel vásárra mentem nagyapámmal. Hideg hajnalon indultunk, amikor még szikrázva égtek a csillagok, és a hold sarlója álmos sárgán hullt az erdők ölébe, és késő délután kocogtunk hazafelé, amikor már a vetésekről a síkvizekre húztak a vadludak, és a varjak károgva gyülekeztek éjszakára a nyárfákon.
   Ballagtak a lovacskák, és én odasimultam öregapámhoz, mint a hajtás a vén fához. Talán arra gondoltam, hogy évek múlva hozzám simul majd így valaki, aztán meg őhozzá, de el nem fogyunk soha-soha az őszi utakról... - talán arra, hogy nekem adja nagyapám a karja melegét, mellyel átkarolva tartott, hogy tovább adhassam annak, aki utánam jön."