Emlékezzünk! :o)

Kányádi Sándor

ÉN is!! :o)


Előhang

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Viseltes szókkal

vannak vidékek ahol a szerelem
akár a harmat az árnyékos helyen
tavasztól őszig őrizgeti magát
szerény hasonlat de illik rám s terád
félszeg is mint az iménti asszonánc
de időt-jelző mint arcunkon a ránc

vannak vidékek ahová nehezen
vagy el sem ér a környezetvédelem
kimossák sóid kasza is fenyeget
csupán a harmat táplálja gyökered
tisztások széle északos vízmosás
ha annak vennéd hát legyen vallomás

vannak vidékek ahol csak úgy lehet
megmaradnunk ha kezemben a kezed
és a viseltes szónak is hamva van
ha félárnyékban s ha nem is boldogan
száríthat szél és süthet hevet a nap
míg a harmatból egy csöppnyi megmarad

Még többKányádi Sándor

Harangfölirat

(ars poetica)

azért harang a harang
hogy hívja az élőket
temesse a holtakat
s hogy árvíz jégverés
tűzveszély idején
s hódító horda láttán
félreverjék

Kányádi Sándor: Csángó passió

elmennek a harangok
minden nagypénteken
rómába mennek
odamenegetnek

s ott felejtik
a nyelvünket

1987

Bencze Imre: Édes, ékes apanyelvünk Lőrincze Lajosnak és Grétsy Lászlónak Kezdjük tán a jó szóval: Tárgyesetben jót. Ámde tóból tavat lesz, nem pediglen tót. Egyes számban kő a kő, többes számban kövek. Nőnek nők a többese, helytelen a növek. Többesben a tő nem tők, szabatosan tövek, Aminthogy a cső nem csők, magyar földön csövek. Anyós kérdé, van két vőm, ezek talán vövek? Azt se tudom mi a cö, egyes számú cövek? Csók - ha adják - százával jó, ez benne a jó. Hogyha netán egy puszit kapsz, annak neve csó? Bablevesed lehet sós, némely vinkó savas, Nem lehet az utca hós, magyarul csak havas. Miskolcon, ám Debrecenben, Győrött, Pécsett, Szegeden, Mire mindezt megtanulod, beleőszülsz idegen. Agysebész, ki agyat műt, otthon ír egy művet. Tűt használ a műtéthez, nem pediglen tüvet. Munka után füvet nyír, véletlen sem fűvet. Vágy fűti a műtősnőt. A műtőt a fűtő. Nyáron nyír a tüzelő, télen nyárral fűt ő. Több szélhámost lefüleltek, Erre sokan felfüleltek, Kik a népet felültették, Mindnyájukat leültették. Foglár fogán foglyuk van. Nosza tömni fogjuk. Eközben a fogházból megszökhet a foglyuk. Elröppenhet foglyuk is, hacsak meg nem fogjuk. Főmérnöknek fáj a feje, vagy talán a fője? Öt perc múlva jő a neje, s elájul a nője. Százados a bakák iránt szeretetet tettetett, Reggelenként kávéjukba rút szereket tetetett. Helyes, kedves helység Bonyhád, hol a konyhád helyiség. Nemekből, vagy igenekből született a nemiség? Mekkában egy kába ürge Kába kőbe lövet, Országának nevében a követ követ követ. Morcos úr a hivatalnok, beszél hideg s ridegen, Néha játszik, nem sajátján, csak idegen idegen. Szeginé a terítőjét, szavát részeg Szegi szegi, Asszonyának előbb kedvét, majd pedig a nyakát szegi. Elvált asszony nyögve nyeli a keserű pirulát: Mit válasszon: a Fiatot, fiát vagy a fiúját? Ingyen strandra lányok mentek, Minden előítélettől mentek, Estefelé arra mentek, Én már fuldoklókat mentek. Eldöntöttem megnősülök, fogadok két feleséget. Megtanultam, hogy két fél alkot és garantál egészséget. Harminc nyarat megértem, mint a dinnye megértem, Anyósomat megértem, én a pénzem megértem. Hiba mentes mentő vagyok, Szőke Tisza partján mentem, Díszmagyarom vízbe esett, Díszes mentém menten mentem. Szövőgyárban kelmét szőnek. Fent is lent, meg lent is lent. Kikent-kifent késköszörűs lent is fent meg fent is fent. Ha a kocka újfent fordul: fent a lent és lent is fent. Hajmáskéren pultok körül körözött egy körözött, Hagyma lapult kosarában, meg egy adag kőrözött. Fölvágós a középhátvéd. Három csatárt fölvágott. Hát belőle vajon mi lesz? Fasírt-é vagy fölvágott? Díjbirkózó győzött tussal, Nevét írják vörös tussal, Lezuhanyzott meleg tussal, Prímás várja forró tussal. Határidőt szabott Áron, Árat venne szabott áron. Átvág Áron hat határon, Kitartásod meghat Áron. Felment - fölment, tejfel - tejföl, ... Ne is folytasd barátom! Első lett az ángyom lánya a fölemás korláton. Magyarország olyan ország, hol a nemes nemtelen, Lábasodnak nincsen lába, aki szemes szemtelen. A csinos néha csintalan, szarvatlan a szarvas, Magos lehet magtalan, s farkatlan a farkas. Daru száll a darujára s lesz a darus darvas. Rágcsáló a mérget eszi, engem esz a méreg. Gerinces vagy rovar netán a toportyán féreg? Egyesben a vakondokok vakond avagy vakondok? Hasonlókép helyes lesz a kanon meg a kanonok? Némileg vagy nemileg? Gyakori a gikszer. "Kedves egesz seggedre!" köszönt a svéd mixer. Arab diák magolja: "tevéd, tévéd, téved", Merjél mérni mértékkel, mertek, merték, mértek. Pisti így szól: "Kimosta anyukám a kádat!" Viszonzásul kimossa anyukád a kámat? Óvodások ragoznak: "Enyém, enyéd, enyé", Nem tudják, hogy helyesen: tiém, tiéd, tié. A magyar nyelv, remélem meggyőztelek barátom, Külön leges-legszebb nyelv, kerek e nagy világon.

Születésnap

Szabó Lőrinc

Hmmm...

Pakolgatom itt magamnak a verseket:))) jól elvagyok:)
Azért elolvassa/meghallgatja valaki?

Lydiához

Radnóti Miklós:
KÉT KARODBAN

Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.

Szabó Lőrinc

AMI MENTHETŐ

    Meguntam a szomorúságot,
    kínozott épp elég soká,
    és most mint valami piszokra,
    úgy nézek bosszankodva rá,

    úgy nézek rá, mint ellenségre,
    ahogy kell, ellenségesen:
    legkönnyebb szomorúnak lenni
    s erre már nincs időm nekem.

    Nincs bizony, mert reggeltől estig
    gyermekeimért dolgozom,
    pénzem kevesebb, mint tavaly volt
    s szívem is megromlott nagyon,

    és ez már így lesz, amig élek,
    ezen csak rontani lehet,
    igyekszem hát kibírni mindent,
    s nem bánom, hogy tönkremegyek:

    így mentegetem életemből
    ami menthető valahogy,
    és néha egy-egy kis időre
    már talán boldog is vagyok.

Szeretem:))

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak
vendége voltam.

Ráhangolódunk?

Látom,már készültök a költészet napjára:))

Mi lenne,ha addig mindennap,aki erre jár,hagyna itt egy verset?

Nos?

Reményik Sándor: Kegyelem

Reményik Sándor:

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
Akkor – magától – minden elcsitul,
Akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

Jobb lett volna az előző bejegyzéshez csatolni, de én persze nem tudok belenyúlni. Így külön hallgassátok meg, ha van kedvetek hozzá!
Koncz Zsuzsi mindent elénekelt, amit csak érdemes. :o)

Kányádi Sándor - Felemás őszi ének

Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.